Az anyuka az iskola kapujához
ért. Pár perc és kicsengetnek, és újra megölelheti kisfiát. Most jobban várta,
mint eddig bármikor, hogy finoman magához szorítsa. Szomorúan indult a reggel.
Még nem felejtette el kisfia szótlanságát az iskolába vezető úton. Érezte, hogy
valami nyomja kis lelkét, de tudta, ha rákérdez, feleletet nem fog rá kapni.
Alig tudott a munkájára figyelni aznap, mert végig kicsi fia és reggeli
szomorú, néma tekintete járt a fejében. Alig várta a délutánt. Munkahelyéről
köszönés nélkül távozott, hirtelen tette le a tollat, vette fel a kabátját és
csukta be maga mögött az ajtót. Léptei gyorsak voltak és türelmetlenek.
Végre megszólalt a csengő. Szíve
erősebben kezdett verni, s mikor megpillantotta Tibikét, mosolyogva intett
felé, jelezvén, hogy itt van. Sajnos Tibike nem mosolygott vissza, lassú
léptekkel haladt anyukája felé, fejét lehajtva, szemüvegén keresztül vizsgálva
a poros járdát. Édesanyja leguggolt hozzá, nem szűnő mosolyával az arcán,
átölte bánatos kisfiát, hogy szeretetének melegségével bátorságot és erőt adjon
neki. Erőt ahhoz, hogy szavakba tudja önteni azt, ami annyira elszomorítja.
Tibike hagyta, hogy anyukája simogassa hátát, majd lassan felemelte kicsi fejét
és anyukája szemét keresve ennyit mondott:
- Senki nem akar velem játszani.
Egy mondat volt csupán. Az ölelés
hatott- gondolta édesanyja és megsimogatta Tibike arcát, jelezvén köszöni a
bizalmát és megérti bánatát. Ekkor eszébe jutott valami. Hirtelen felállt és
csak ennyit mondott:
- Meg kell mutatnom Neked valamit!
Gyengéden megfogta kisfia kezét
és szótlanul sétáltak fél órán keresztül, míg megérkeztek egy kis erdőbe.
Amilyen hirtelen indultak el az iskola elől, olyan hirtelen álltak meg. S az
anyuka mesélni kezdett.
- Tudod, hol vagyunk most?
- Egy erdőben – felelte Tibike unottan, mert nem
értette, hogy miért akar neki édesanyja fákat mutogatni. Azt gondolja, majd a
fák játszani akarnak vele?
- Igen, de nem akármilyen erdőben. Itt előttünk
áll egy kapu, melyen bejutva a Tündérek Országába jutunk. A Tündérek teljesítik
majd a kívánságodat.
- De nincs is itt semmi. Miért hoztál ide? Menjünk
inkább haza.
Most leguggolt
kisfiához és úgy mondta tovább nyugodt, halk szavakkal:
- Azért hoztalak ide, hogy segítsek Neked
barátokat szerezni, és hogy mosoly díszítse csinos kis arcocskádat. Bízzál
bennem! Ahhoz, hogy a kaput meglásd, hinned kell erősen benne. Hunyd le kis szemed!
Erősen kell akarnod és hinned abban, hogy amit igazán szeretnél, az valóra
válik.
Tibike
behunyta szemét. Türelmetlen volt és izgatott.
- Most nyisd ki a szemed! – szólt az anyukája.
Tibike kinyitott szemét és a
meglepetéstől tátott szájjal állt hosszú percekig. Nem akarta elhinni, amit
lát. Apró kis faágak repkedtek előtte, minden irányból érkeztek és egy kis idő
után kaput formáltak. Tibike elengedte édesanyja kezét és elindult át a kapun.
Nem tekintett vissza, csak ment előre. Ahogy átlépett a kapun egy csillogó
szárnyú tündérkét pillantott meg, aki kedvesen mosolygott rá. Nem szóltak
egymáshoz. Ez egy olyan világ volt, ahol nem kellettek szavak. A tündérke
odaszállt Tibikéhez, megsimogatta arcát majd intett neki, hogy kövesse.
Egy tarka, illatos virágos rétre
érkeztek. Madarak csiviteltek, méhecskék zümmögtek, színes pillangók repültek
virágról virágra. Az ég vidám világoskék színe és a napsugarak huncut
csiklandozása előhívta Tibike arcára a mosolyt. Igazi őszinte mosolyt. Mosollyal
az arcán lépkedett lassan előre. Hirtelen egyre hangosabb viháncolásra lett
figyelmes. A hang felé fordította fejét és megannyi tündérke szállt felé,
kuncogva hívták játszani. Órákig szaladgáltak, bújócskáztak, fogócskáztak.
Tibike észre sem vette, hogy repül az idő Tündérországban. Aztán egy ismerős
hangra lett figyelmes. Kereste a hang forrását, de nem találta. Egyre
hangosabban szólítgatta valaki:
- Tibike, ébresztő! Péntek van, ma még iskola.
Ébredj, kisfiam!
Tibike kinyitotta a szemét és
meglátta anyukáját. Rámosolygott és ennyit mondott, miután megdörzsölte szemét:
- Köszönöm anyukám, hogy megmutattad.
- Mit, kisfiam?
- Hát Tündérországot.
Az anyukája nem szólt semmit,
csak visszamosolygott kisfiára.
(a fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni)