Órák óta esett az eső. Dél volt,
de úgy tűnt, mintha már készülődne a Nap átadni helyét az égen a Holdnak. Egy férfi
állt az ablaknál, s nézte az ablakon át az eső mosta utcát. Nézte, de nem
látta. Nem látta, de hallotta, ahogy az esőcseppek bekopogtatnak az ablakon. Az
eső ütemes kopogó dallama megnyugtatta a néhány perccel ezelőtt még hevesen
dobogó szívét. Ahogy egyre erősebbé vált a kopogás, úgy csendesült szívének
dobbanása, légzésének ereje. Fájdalmat, keserűséget érzett még szívének minden
apró kis része, dobbanásának csendesedése a harag, a düh elmúlását jelezte
csupán. Mozdulni nem bírt, gondolkozni nem tudott. Dermedten állt az ablak
előtt. Szemét elhagyta csendesen egy apró kis könnycsepp, amikor megpillantotta
Őt, amint ázottan, lassú léptekkel haladt autója felé. A lány beszállt az
autójába, de nem indította el azonnal. Letekerte az ablakát, mit sem törődve a
zuhogó esővel. Felnézett. Egy ablakra meredtek szemei. De nem látta az ablakot,
csak a mögötte lévő férfit bámulta. A férfi nem tudta eldönteni a nő arca vajon
az esőtől vagy a könnyektől nedves-e. Titkon remélte, hogy a nő is megkönnyezte
szakításukat. S bár az elmúlt félórában nem volt hangos szó, kiabálás,
veszekedés, mindketten tudták, hogy többé nem fognak találkozni. Fájdalmas
szakítás volt, s bár halk ugyan, de belül mindkettejüket marta, kínozta a
gyötrelem. Nem csak hangosan lehet szenvedni, nem csak kiabálva, ordítva lehet
őrültté válni. Lehet halkan is, úgy hogy mások ne vegyék észre. Arcukat csak
néhány könnycsepp simogatta vigasztalóan, de az eső zuhogott, soha véget nem
érően szakadt…
(a történetet ez a kép ihlette, melyet eredetiben itt tudsz megnézni: kreatív írás kép alapján 20)